|
1. fejezet
2011.05.26. 16:35
A ház a falu szélén állt egy enyhe emelkedőn. Magányos épület volt, kilátással a szélesen elterülő
tanyavilágra. Az égvilágon semmi feltűnő se volt rajta. Úgy harmincéves, szögletesen guggoló
téglaépület volt, négy utcai ablakkal s olyan méretekkel és arányokkal, melyek többé-kevésbé
megbízhatóan kivívták szinte mindenki nemtetszését.
Arthur Dent volt az egyetlen személy, akinek jelentett valamit a ház, és neki is csak azért, mert
történetesen ő lakott benne. Körülbelül három éve lakott itt, azóta, hogy kiköltözött Londonból, mert
idegesítőnek és zavarónak találta. Ő is harmincéves lehetett; magas, sötét hajú és sohasem igazán
nyugodt. Leginkább az nyugtalanította, hogy az emberek folyton megkérdezték tőle, mitől olyan
nyugtalan. A helyi rádiónál dolgozott, melyről gyakran mondta barátainak, hogy sokkal érdekesebb
annál, ahogy ők látják. Igaza volt, barátai általában hirdetésekkel foglalkoztak.
Szerdán egész éjjel zuhogott az eső. A ház előtt az ösvény nedves volt és sáros, de a csütörtök
reggeli nap tisztán ragyogva virradt fel Arthur Dent házára; mint később kiderült, utoljára.
Arthur még nem fogta fel teljesen, hogy a tanács le akarja rombolni a házát, hogy gyorsforgalmi utat
építsen a helyére.
Csütörtökön reggel nyolckor Arthur nem érezte igazán jól magát. Kábán ébredt, kibújt az ágyból,
bávatagon kóválygott a szobában, ablakot nyitott, meglátott egy buldózert, belebújt a papucsába, és a
fürdőszobába trappolt mosdani.
Fogkrém a fogkefére - megvan. Sikálás.
Borotválkozótükör - a plafonra mered. Arthur beállítja. A tükörben felvillan a másik buldózer képe a
fürdőszoba ablakán át. A tükör beállítása jó, Arthur borostáit tükrözi. Arthur leborotválja őket, mosdik,
törülközik, kitrappol a konyhába, hogy bekapjon valami jóízűt.
Kanna, villásdugó, tej, kávé. Ásítás.
Átvillan a fején a szó: buldózer. Hogy jön ez ide?
A buldózer a konyhaablak túloldalán meglehetősen hatalmas jószág.
Arthur rámered.
Sárga - gondolja, és a hálószobába trappol öltözni.
Útban a hálószoba felé megáll, hogy igyék egy jókora pohár vizet, majd még egyet. Másnaposságra
gyanakszik. Mitől is másnapos? Ivott volna az elmúlt éjjel? Föltehetőleg. Fölvillan valami a
borotválkozó tükörben.
Sárga - gondolja, és kitrappol a hálószobába.
Megáll és elgondolkozik. A kocsma, gondolja. Hűha, a kocsma! Halványan rémlik, hogy dühös volt,
méghozzá valami nagyon fontos dolog miatt. Mindenkinek mesélte: gyanítható, hogy hosszasan
mesélte mindenkinek: legtisztább vizuális emlékei a többi ember arcára fagyott üveges pillantásokra
vonatkoznak. Valami új gyorsforgalmi útról volt szó, melyet akkor fedezett fel. Hónapok óta lehetett
hallani róla, de valahogy senki se tudott róla semmit. Nevetséges! Még egy hatalmas kortyvíz. Majd
elrendeződik az ügy magától, gondolja, a tanács ezúttal elvetette a sulykot. Majd elrendeződik.
Úristen, micsoda borzasztó másnaposságba kerül ez neki! Belenéz a hálószobatükörbe. Kiölti a
nyelvét.
Sárga - gondolja. Átvillan a fején a szó: sárga. Vajon hogy jön ez ide?
Tizenöt másodperc múlva Arthur a háza előtt fekszik, egy hatalmas, sárga buldózer útjában, mely a
kerti ösvényen halad fölfelé.
Ahogy mondani szokás, Mr. L. Prosser is csak ember volt. Más szavakkal szén alapú, kétlábú
életformához tartozott, mely a majomtól ered. Még pontosabban, negyvenéves volt, kövér és
elhanyagolt. A helyi tanácsnál dolgozott. Érdekes tény, hogy Dzsingisz kán egyenes leszármazottja
volt férfiágon, bár erről ő maga sem tudott. A közbülső generációk és a faji keveredés úgy
összekuszálták a génjeit, hogy nem is maradtak kifejezetten mongolos vonásai. Csupán tömzsi
testalkata, valamint a kis szőrmekalapok iránti vonzalma utalt csökevényesen a nagy hatalmú ősökre.
Szó sincs róla, Mr. Prosser nem volt harcos alkat: ideges volt és gondterhelt. Aznap éppen különösen
gondterhelt volt, mivel súlyos akadály gátolta munkája elvégzésében - abban, hogy még naplemente
előtt eltakaríttassa Arthur Dent házát az útból.
- Ugyan már, Mr. Dent - mondta -, maga is tudja, hogy nem nyerhet. Nem fekhet itt a buldózer útjában
az idők végezetéig.
Mr. Prosser szerette volna, ha szemei szúrós határozottsággal merednek Arthurra, azok azonban
fütyültek rá.
Arthur a sárban feküdt.
- Benne vagyok - fröcsögte -, majd meglátjuk, ki rozsdásodik el hamarabb.
- Attól tartok; bele kell törődnie - mondta Mr. Prosser, miközben kis szőrmekalapját markolászta, és
körbe-körbe gyűrögette a feje búbján. - A gyorsforgalmi utat meg kell építeni, és meg is építik.
- Most hallok erről először - mondta Arthur -, már miért kellene megépíteni?
Mr. Prosser fenyegette egy darabig Arthurt az ujjával, aztán abbahagyta.
- Hogyhogy miért kell megépíteni? - mondta. - Ez gyorsforgalmi út lesz. A gyorsforgalmi utakat pedig
építeni kell.
A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be
rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti
tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy
annyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek Aból.
A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkorra eldöntenék végre, hogy
hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.
Mr. Prosser D-ben szeretett volna lenni. Teljesen mindegy volt számára, hol is van ez a D, feltéve,
hogy A-tól, B-től és C-től is igen-igen messze van. Szép kis kunyhót építene oda, fejszékkel az ajtó
fölött, s kellemesen eltöltené az időt E-ben, mely nem más, mint a D-hez legközelebb eső kocsma. A
felesége persze jobban szeretné a futórózsát, de ő marad a fejszéknél. Fogalma sincs, hogy miért -
egyszerűen szereti a fejszéket. Mr. Prosser elvörösödött a buldózervezető gúnyos vigyorának
kereszttüzében.
Mr. Prosser áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, de az is ugyanolyan kényelmetlen volt.
Valaki döbbenetes alkalmatlanságról tett itt tanúbizonyságot: Mr. Prosser erősen remélte, hogy ez a
valaki nem ő volt.
- Magának is joga volt hozzá, hogy javaslatokat tegyen, vagy tiltakozást jelentsen be a kellő időben -
jegyezte meg.
- A kellő időben, mi?! - süvöltötte Arthur. - A kellő időben? Akkor hallottam először az egészről, amikor
beállított ide egy munkás tegnap. Megkérdeztem, azért jött-e, hogy megpucolja az ablakot, mire ő azt
felelte, hogy nem, hanem azért, hogy szétrombolja a házat. Persze nem ezzel kezdte. Dehogy. Előbb
letörölt pár ablakot, s megvágott öt fontra. Csak aztán mondta meg.
- De Mr. Dent, a tervek az elmúlt kilenc hónapban rendelkezésére álltak a helyi tervezőirodában!
- Ó, hogyne! Én is egyenesen odamentem, hogy megnézzem őket, mihelyst hallottam a dologról,
tehát tegnap délután. Maguk aztán nem erőlködtek valami nagyon, hogy felhívják rájuk a figyelmet,
ugye? Úgy értem, hogy például szóltak volna valakinek, vagy ilyesmi.
- De hiszen a tervek ki voltak állítva.
- Ki voltak állítva? Éppenséggel a pincébe kellett lemennem, hogy megtaláljam őket.
- Ott van a kiállítási részleg.
- Zseblámpával.
- Talán leszakadt a villanyvezeték.
- Meg a lépcső.
- Nézze, végül is megtalálta a feljegyzést, nem?
- Ó, hogyne - felelte Arthur -, megtaláltam. Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt
iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!
A fejük fölött elúszott egy felhő. Árnyékot vetett Arthur Dentre, amint könyökére támaszkodva hevert a
hideg sárban. Mr. Prosser összeráncolta a szemöldökét.
- Nem mintha szép ház volna - jegyezte meg.
- Sajnálom. Nekem például tetszik.
- A gyorsforgalmi út is tetszeni fog.
- Ó, fogja már be! - mondta Arthur Dent. - Fogja be, és menjen a francba innen a rohadt gyorsforgalmi
útjával együtt! Maga is tudja, hogy ezúttal elvetették a sulykot.
Mr. Prosser szája néhányszor kinyílt és becsukódott, míg elméjén megmagyarázhatatlan, ám
kifejezetten vonzó képsor futott át: Arthur Dent háza, amint a lángok emésztik, miközben maga Arthur
sikoltozva menekül a lángoló romok közül, és a hátából legalább három súlyos dárda nyele mered ki.
Mr. Prossert gyakran üldözték ilyen képzetek, s meglehetősen nyugtalan volt miattuk. Hebegni
kezdett, majd összeszedte magát.
- Mr. Dent - szólt.
- Mi van? - mondta Arthur.
- Hadd szolgáljak némi tényszerű felvilágosítással. Van-e fogalma arról, mekkora kárt szenvedne a
buldózer, ha simán keresztülengedném magán?
- Nincs. Mekkorát? - kérdezte Arthur.
- Semekkorát - felelte Mr. Prosser, és idegesen odább csörtetett, azon gondolkodva, miért is tölti be a
fejét ezer meg ezer szőrös lovas, aki mind ővele üvöltözik.
Érdekes egybeesés folytán a semekkora azt is pontosan tükrözi, mekkora esélyt tulajdonított volna a
majomtól származó Arthur Dent annak, hogy egyik legközelebbi barátja korántsem a majomtól
származik, de még csak nem is Guildford városából, amit általában állítani szokott, hanem a
Betelgeuse mellől, egy kis bolygóról.
Arthur Dent ezt sohase gyanította volna.
Arthur Dent barátja mintegy tizenöt évvel ezelőtt érkezett a Földre, és keményen dolgozott, hogy
beilleszkedjék az ottani társadalomba; el kell ismerni sikeresen: Így például mind a tizenöt évet azzal
töltötte, hogy állástalan színésznek adta ki magát, ami eléggé hihető is volt.
Csupán egy bakit követett el, mert kissé összecsapta az előkészítő kutatásokat. Előzetes információi
alapján úgy vélte, hogy a Ford Prefect (Ford elöljáró) név kellemesen feltűnésmentes lesz.
Nem volt feltűnően magas, vonásai megkapóak voltak, de nem feltűnően csinosak. Drótmerev,
vörösesszőke haját a halántékából hátrafésülte. Arcbőre olyan benyomást keltett, mintha
hátrahúzódna az orrától. Volt benne valami alig érezhetően különös, de nehéz lett volna
megállapítani, hogy mi. Talán az, hogy nem pislogott elég gyakran, s akik egy darabig beszélgettek
vele, azok előbb-utóbb helyette is könnyezni kezdtek. Talán az, hogy kicsivel szélesebben mosolygott
a kelleténél, amitől az embereknek az a zavaró érzésük támadt, hogy Ford mindjárt a torkuknak ugrik.
Legtöbb Földön szerzett barátja szerint különc volt, de ártalmatlan: féktelen duhaj, fura szokásokkal.
Gyakran állított be hívatlanul egyetemi fogadásokra. Ilyenkor egykettőre berúgott, és hozzálátott, hogy
bohócot csináljon az összes asztrofizikusból, akit előtalált, amíg csak ki nem rúgták.
Időnként erőt vett rajta az ábrándozás, s úgy bámult bele az égbe, mintha hipnotizálnák. Ha ilyenkor
megkérdezték, hogy mit csinál; némi zavart röstelkedés után elvigyorodott, és viccelni próbált:
- Ó, csak repülő csészealjakat lesek - mire mindenki nevetett, és megkérdezték, hogy miféléket. -
Zöldeket - vigyorgott fenyegetően Ford, hahotázott egyet, majd sietve betért a legközelebbi
kocsmába, ahol egyik hatalmas rundot a másik után rendelte.
Az ilyen esték általában rosszul végződtek. Ford teljesen elázott a whiskytől, félrehúzódott egy
sarokba valami lánnyal, és arról zagyvált neki, hogy a repülő csészealj színe, becsszóra, nem is olyan
fontos.
Amikor pedig félig bénán támolygott hazafelé a néptelen utcákon, meg-megkérdezte az arra járó
rendőröket, nem ismerik-e véletlenül az utat a Betelgeuséhoz. Amire a rendőrök azt felelték:
- Nem gondolja, uram, hogy ideje volna hazamenni?
- Éppen azt próbálom, picinyem, éppen azt próbálom - hangzott minden esetben Ford válasza.
A valóságban, amikor az égre meredt, teljesen mindegy volt neki, hogy miféle csészealj jön. Csak
azért mondott mindig zöldet, mert ez volt a Betelgeuse kereskedelmi felderítő naszádjainak a
hagyományos színe.
Ford elkeseredetten várta, hogy bármiféle repülő csészealj érkezzék, mert tizenöt év roppant hosszú
idő ahhoz, hogy megrekedjék valahol az ember, hát még akkor, ha ezt olyan észbontóan unalmas
helyen teszi, mint amilyen a Föld.
Ford már csak azért is várta a repülő csészealjakat, mert tudta, hogyan intse magához őket, és
hogyan kell felkéredzkedni rájuk. Tudta, hogyan nézheti meg a Világegyetem összes Csodáját
kevesebb, mint napi harminc altair dollárért.
Mert Ford Prefect valójában annak a szerfelett figyelemreméltó könyvnek, a GALAXIS Útikalauznak
az utazó informátora volt.
Az ember alkalmazkodóképessége mesés. Arthur háza körül ebédidőre kialakult a dolgok nyugodt
rendje. Arthur elfogadott szerepe az volt, hogy a sárban heverve pancsoljon, és időről időre az
ügyvédjét, az anyját, illetve az olvasnivalóját követelje.
Mr. Prosser szerepe az volt, hogy időről időre új ötletekkel döfködje Arthurt, például a Közjóról vagy a
Fejlődés Menetéről szavaljon, elmondja, hogy Egyszer az én Házamat Is Ledöntötték, Vissza Se
Néztem, és hogy mindenféle fenyegetéssel és hízelgéssel próbálkozzék. A buldózervezetők
elfogadott szerepe az volt, hogy körben üldögélve kávézzanak, és a szakszervezet szabályaival
kísérletezve megvizsgálják, hogyan fordíthatnák a helyzetet saját - anyagi - hasznukra.
A Föld lassan haladt napi pályáján.
A nap mindinkább felszárította Arthur pocsolyáját.
Ismét árnyék vetődött Arthurra.
- Helló, Arthur! - mondta az árnyék.
Arthur a napba hunyorgott, és meglepődve észlelte, hogy Ford Prefect áll fölötte.
- Ford! Helló! Hogy vagy?
- Remekül - mondta Ford. - Figyelj csak, ráérsz?
- Hogy ráérek-e? - hördült fel Arthur. - Hát, ha eltekintek attól, hogy itt kell feküdnöm, különben ezek a
buldózerek lerombolják a házamat, ráérek. - Miért?
A Betelgeusén ismeretlen fogalom az irónia; ha Ford Prefect nem koncentrált, gyakran nem is értette.
- Nagyszerű! - felelte. - Hol beszélgethetünk nyugodtan?
- Hol micsinálhatunk? - kérdezte Arthur.
Ford néhány pillanatig nem figyelt oda. Meredten bámulta az eget, mint a nyúl, mely el akarja
gázoltatni magát egy autóval. Aztán leguggolt Arthurhoz.
- Beszélnünk kell - mondta sürgetően.
- Rendben - mondta Arthur. - Beszélj.
- És innunk - mondta Ford. - Életbevágóan fontos, hogy beszéljünk és igyunk. Most rögtön. A faluban,
a kocsmában.
Újabb ideges, várakozásteljes pillantást vetett az égre.
- Figyelj, hát nem érted?! - süvöltötte Arthur. Prosserra mutatott. - Az az ember le akarja dönteni a
házamat!
Ford értetlenül nézett.
- Ehhez terád nincs szükség, nem? - kérdezte.
- De én nem akarom, hogy szétverje a házamat!
- Aha.
- Figyelj, Ford, mi bajod? - kérdezte Arthur.
- Semmi. Semmi baj. Nézd, soha életedben nem hallottál még olyan fontos dolgot, mint amit mondani
akarok. Most kell elmondanom, és a Ló és Lovász bárjában kell elmondanom.
- Miért?
- Mert nagy adag italra lesz szükséged.
Ford Arthurra meredt, és Arthur meglepve észlelte, hogy gyengül az akarata. Nem tudhatta, hogy ez
annak az ősi kocsmai játéknak a következménye, melyet Ford az Orion Béta naprendszer
madranitbánya-övezeteit kiszolgáló hiperűrkikötökben gyakorolt.
A játék távolról emlékeztetett a Földön ismert indián birkózásra. Két versenyző ül az asztal két
oldalán, mindegyikük előtt áll egy pohár.
A két pohár közé egy üveg ó-Janx-szesz kerül (melyet a régi-régi orioni bányásznóta tesz
halhatatlanná: "Ó, ne tölts többet az ó-Janx-szeszből, Nem, ne tölts többet az ó-Janx-szeszből, Mert
fejem rááll, nyelvem megáll, szemem szétáll, éltem leáll, Nem, már csak egyet tölts abból a bűnös ó-
Janx-szeszből ").
A két versenyző most teljes akaraterejével az üvegre koncentrál - a cél az, hogy az üveg megbillenjen,
és a szesz az ellenfél poharába ömöljön, akinek ezután természetesen ki kell ürítenie a poharát.
A palackot ekkor újratöltik, és a játszma folytatódik. Újra és újra.
Aki egyszer veszíteni kezd, az valószínűleg végig veszíteni is fog, mivel a Janx-szesz egyik hatása az,
hogy csökkenti a telekinetikus potenciált.
Amikor az előre megállapított mennyiségű szesz elfogyott, a vesztes zálogot ad; a zálog kiváltásához
rendszerint obszcén feladatokat kell teljesíteni.
Ford Prefect, ha csak tehette, vesztett.
Ford pillantásának súlya alatt Arthur egyre inkább érezte, hogy vágyódik a Ló és Lovász ivójába.
- De mi lesz a házammal?... - kérdezte tétován.
Ford Mr. Prosserre nézett, és gonosz ötlet villant át az agyán.
- Le akarja dönteni a házadat? - kérdezte.
- Igen, és a helyébe egy gyorsfor...
- De nem kezdhet hozzá, mert itt fekszel a buldózer útjában?
- Igen, és...
- Bízom benne, hogy kidolgozhatunk valamilyen kompromisszumot - jelentette ki Ford. - Elnézést
kérek! - kiáltotta.
Mr. Prosser (aki a buldózervezetők szószólójával vitatkozott arról, hogy veszélyezteti-e Arthur Dent a
dolgozók egészségét, és ha igen, mennyi pénz jár a dolgozóknak) körülnézett. Meglepve és némi
ijedelemmel tapasztalta, hogy Arthurnak társasága akadt.
- Igen? Tessék? - kiáltotta. - Észhez tért végre, Mr. Dent?
- Föltételezhetjük-e egyelőre - kérdezte Ford -, hogy nem?
- Nos? - sóhajtotta Mr. Prosser.
- Föltételezhetjük-e azt is - folytatta Ford -, hogy ma már nem is fog?
- És akkor mi van?
- Akkor az ön emberei egész nap ott állnak, és nem csinálnak semmit, nemde?
- Meglehet, meglehet...
- Nos, ha ön ebbe így is, úgy is beletörődött, akkor már nem szükséges, hogy Arthur továbbra is ott
feküdjön, ugye?
- Micsoda?
- Nem szükséges - ismételte Ford türelmesen -, hogy Arthur továbbra is ott feküdjön.
Mr. Prosser elgondolkodott.
- Hát nem, tulajdonképpen nem - mondta - nem igazán szükséges...
Prosser ideges volt. Úgy vélte, hogy kettejük közül az egyik nem viselkedik igazán ésszerűen.
- Ha tehát ön hajlandó olybá venni, hogy Arthur továbbra is itt fekszik, akkor nem volna akadálya
annak, hogy félórácskára elugorjak vele ide a kocsmába. Mit szól hozzá?
Mr. Prosser úgy vélte, ez kész őrület.
- Ésszerűen hangzik - mondta megnyugtató hangon, és azon tűnődött, kit akar megnyugtatni.
- S ha utána ön is elugrana egy gyors kortyra, számíthat az együttműködésünkre - ajánlotta Ford.
- Nagyon köszönöm - Mr. Prossernek már fogalma se volt, mit mondhatna - nagyon köszönöm, igazán
kedves... - Összeráncolta a szemöldökét, aztán elmosolyodott, aztán megpróbálta a kettőt együtt,
nem ment, görcsösen belemarkolt a szőrmekalapjába, és körbegyűrte a fején. Akárhonnan nézte, úgy
látszott, hogy győzött.
- Ha tehát - folytatta Ford - ön volna szíves idejönni és lefeküdni...
- Micsoda? - kérdezte Mr. Prosser.
- Ó, sajnálom - mondta Ford -, úgy látszik, nem értettem meg magam elég világosan. Valakinek le kell
feküdnie a buldózerek elé, nem? Hiszen különben mi sem gátolná őket abban, hogy lerombolják Mr.
Dent házát, nemde?
- Micsoda? - kérdezte újfent Mr. Prosser.
- Egyszerű - mondta Ford. - Az ügyfelem, Mr. Dent, mindössze ahhoz a feltételhez köti távozását az
ön buldózerjeinek az útjából, hogy ön fekszik ide helyette.
- Miről beszélsz? - kérdezte Arthur, de Ford oldalba bökte a cipőjével, hogy maradjon csöndben.
- Maga tehát azt akarja - Mr. Prosser megpróbálta, hogy ezt a szokatlan gondolatot megfogalmazza a
saját számára -, hogy én menjek oda és feküdjek le?
- Úgy van.
- A buldózer elé?
- Úgy van.
- Mr. Dent helyett.
- Úgy van.
- Bele a sárba.
- Bele, ahogy mondja, a sárba.
Mr. Prosser felismerte, hogy vesztett, és ettől úgy megkönnyebbült, mintha hatalmas terhet vettek
volna le a válláról. Ez volt az a világ, amelyben otthon volt. Felsóhajtott.
- És ennek fejében ön magával viszi Mr. Dentet a kocsmába?
- Pontosan - helyeselt Ford. - Hajszálpontosan.
Mr. Prosser tett néhány óvatos lépést, majd megállt.
- Megígérik? - kérdezte.
- Megígérjük - felelte Ford. Arthurhoz fordult. Gyerünk - mondta -, kelj fel, hogy az emberünk
lefekhessen.
Arthur felállt. Úgy érezte, álmodik.
Ford intett Prossernek, aki szomorúan, nehézkesen leült a sárba. Úgy érezte, az egész élete álom, s
néha elgondolkodott afelől, vajon kinek az álma lehet, és hogy az illető élvezi-e. A sár lassan
összezárult az ülepe és a karjai körül, s kezdett a cipőjébe szivárogni.
Ford szigorúan nézett rá.
- Semmiféle fondorlatos házrombolás a távollétünkben, így van? - kérdezte.
- A puszta ötlet - morogta Mr. Prosser - még el sem kezdett gondolkodni azon
- folytatta és hátradőlt -, hogy adjon-e esélyt önmagának arra, hogy felbukkanjon a fejemben.
Közeledett a buldózervezetők szakszervezetének képviselője. Mr.Prosser hátraengedte a fejét, és
becsukta a szemét. Igyekezett felsorakoztatni érveit annak bizonyítására, hogy most sem
veszélyezteti saját egészségét. Korántsem volt biztos ebben - elméjét ricsaj töltötte be, lovak, füst,
vérszag. Mindig ez történt vele, ha pocsékul érezte magát, vagy ha úgy vélte, hogy rászedték. Sose
tudta megmagyarázni magának. Abban a sokadik dimenzióban, amelyről oly keveset tudunk, a
hatalmas kán dühödten üvöltött, miközben Mr. Prosser vacogott némileg, és halkan nyüszített. Érezte,
hogy könnycseppek szurkálják belülről a szemhéját. Bürokrata baromságok, mérges pasasok a
sárban, érthetetlen idegenek, akik megmagyarázhatatlan megaláztatásokban részesítik, és egy egész
ármádia ismeretlen lovas, aki mind rajta röhög a saját fejében - micsoda nap!
Micsoda nap! Hogy lebontják-e Arthur házát még ma, vagy sem - Ford Prefect tudta, mindez annyit se
számít, mint egypár dingókutyavese. Arthur még mindig nyugtalan volt.
- Megbízhatunk benne? - kérdezte.
- A magam részéről a világ végezetéig megbíznék benne - mondta Ford.
- Na persze - mondta Arthur. - Mikor lesz az?
- Úgy tizenkét perc múlva - felelte Ford. - Gyerünk, hadd igyak valamit.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
