|
7. fejezet
2011.05.26. 16:29
Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második
legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos Morrogh előadta Óda a
Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a
hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus
Művészet-Manipuláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh
mint jelentették, "csalódottan értesült" a költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszobai
Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele
elkeseredett gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül
szökkent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt.
A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a szerzővel, Paula Nancy Millstone
Jenningsszel (Greenbridge, Essex, Anglia) együtt elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld nevű
bolygót.
Prostatikus Vogon Jeltz lassú mosolyra húzta az arcát. Nem is annyira a hatás végett tette, mint
inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét. Éppen befejezte terápiás
szempontból roppant hatékony üvöltözését foglyaival, úgyhogy most kellemesen elernyedt, és készen
állt egy kis érzéketlenkedésre.
A foglyok egy-egy, a Költészet Élvezetét Szolgáló Székben ültek - beszíjazva. Költészetük várható
fogadtatásának tekintetében a Vogonok nem tápláltak illúziókat. Valamikor régen a fejükbe vették,
hogy kielégítően fejlett és művelt fajként ismertetik el magukat. Korai irodalmi erőfeszítéseiket is
ennek jegyében fejtették ki. Utóbb ezt feladták, és egyetlen hajtóerejük a mohó vérszomj maradt.
Hideg verejték verte ki Ford Prefect homlokát, s lassan csordogált a halántékához rögzített elektródok
körül. Az elektródok bonyolult elektronikus készülékekhez kapcsolódtak - képzeterősítőkhöz, ritmikus
modulátorokhoz, alliteratív rezonátorokhoz, hasonlattárakhoz -, valamennyi a költemény nyújtotta
élmény fokozott átélését szolgálta, és azt, hogy a költői gondolatokból a legapróbb nüansz se vesszen
kárba.
Arthur Dent vacogva ült a székben. Fogalma se volt, mi vár rá, de tudta, hogy aznap semmi kedvére
való se történt, s nem bízott a gyors javulásban.
A Vogon hozzálátott, hogy felolvassa a saját maga kreálta, bűzös kis passzust.
- Ó, pirsönő morgolosta - kezdte. Fájdalmas rángások futottak végig Ford testén; erre még ő se
számított.
- ...Vizelevényeid mint a / többözös rejtjeméh hátán a szederjes gennyekély.
- Aaaaaaauuuuuuuuhhhháááááhh! - nyögött Ford Prefect, és fejét hátrarángatta, míg a fájdalom
csomókban taposott át rajta. Halványan látta, amint Arthur előre-hátra hintázik a szomszéd széken.
Összeszorította a fogát.
- Huss, fohászom száll feléd - folytatta a könyörtelen Vogon -, kedvelátos zümmögényem!
Hangja a szenvedély borzasztó magasságaiba csikordult.
- Abroncskodón körbesarj suhogó pettyeleveddel, / mert szétmarcangolom takonybibircsókjaidat
pacagánycsökömmel, meglásd!
- NNNNNNNNjjjjjjjjjuuuuuuuhhzhhhhhhhauuuuuhhhhh! - üvöltötte Ford Prefect és még egyszer
megvonaglott, ahogy az utolsó sor elektronikus lelkesültsége telibe kapta a halántékai között.
Összecsuklott.
DOUGLAS ADAMS Galaxis Útikalauz Stopposoknak
36
Arthur lezseren hátradőlt.
- És most, Földlakók - berregte a Vogon (nem tudta, hogy Ford Prefect tulajdonképpen a Betelgeuse
környékéről származott, s fütyült volna rá, ha tudja) - egyszerű választási lehetőséggel ajándékozlak
meg benneteket! Vagy elpusztultok az űr vákuumjában, vagy... - rövid hatásszünet - vagy pedig
megmondjátok, hogy tetszett a versem!
Hátravetette magát a hatalmas, bőrszerű, denevér formájú székben, és a foglyait figyelte.
Megismételte a mosolyt.
Ford hörögve kapkodott levegő után. Végiggörgette berozsdásodott nyelvét száraz szájában, és
felnyögött.
Arthur vidáman így szólt:
- Az igazat megvallva, nekem tetszett.
Ford leesett állal bámulta. Ez a megközelítés föl se merült benne.
A Vogon meglepődve húzta fel a szemöldökét; ezzel sikeresen eltakarta az orrát, ami önmagában is
hasznos volt.
- Nagyszerű! - berregte meglehetős ámulatban.
- Hogyne - mondta Arthur. - Némely metafizikai szóképet igazán különlegesen hatásosnak találtam.
Ford tovább bámulta Arthurt, s azon volt, hogy gondolatait e totálisan új koncepció szolgálatába
állítsa. Lehet, hogy innen is kiszemtelenkedik magukat?
- Folytasd csak - bátorította a Vogon.
- Ó... és... ööö... a ritmikai eszközök is érdekesek - folytatta Arthur - ahogy jól érzékelhetően
ellenpontozták a... ööö... - és belezavarodott.
Ford a segítségére sietett és megkockáztatta:
- Ellenpontozzák a metaforák szürrealizmusát, melyek a... ööö... - Ő is elakadt, de Arthur már újra
felkészült.
- ...melyek a szerző könyörületes lelkéből fakadó humanitásra...
- Vogonitásra - sziszegte Ford.
- Vogonitásra (bocsánat) - Arthur kezdte biztos talajon érezni magát - vogonitásra alapozódnak, és
átszövik az egész versstruktúra gyökét, itt szublimálva, ott transzcendentálisan, összességében pedig
összhangra törekedve a másik alapvető kettősségével - Arthur a diadalmas crescendo felé közeledett
- míg az olvasó kifejező és életteli betekintést nyer a... ööö... a... - A crescendo majdnem kudarcba
fulladt, ám Ford megadta a kegyelemdöfést.
- ...betekintést nyer a költemény mondanivalójába! - vágta ki. Aztán a szája sarkából odasúgta: - Jól
van, Arthur, ez nagyszerű volt!
A Vogon szemügyre vette őket. Fajának megkeseredett lelke megrezzent egy pillanatra, de aztán
másként döntött. Túl kevés, túl késő. Hangja most leginkább a nejlonharisnyát szaggató macskáéra
hasonlított.
- Tehát úgy vélitek, azért írok verseket, mert komisz, szívtelen, könyörtelen külsőm mélyén igazában
arra vágyom, hogy szeressenek? - Várt egy kicsit. - Így van?
Ford idegesen felnevetett.
- Igen, akarom mondani, igen, ugye - mondta - végül is mindannyian, lelkünk mélyén, hiszen tudod...
ööö...
A vogon felállt.
- Teljes tévedés - mondta. - Azért írok, hogy komisz, könyörtelen, szívtelen külsőmet kellemes
megkönnyebbüléshez juttassam. Egyébként mindenképpen kidobatlak titeket a hajóról. Őrség!
Vigyétek a foglyokat a hármas számú légzsiliphez, és hajítsátok ki!
- Micsoda?! - kiabált Ford.
Tagbaszakadt, fiatal Vogon őr lépett mögéjük, és dagadt mancsaival kitépte őket a szíjak közül.
- Nem dobhattok minket az űrbe! - kiabálta Ford. - Könyvet akarunk írni!
- Az ellenállás értelmetlen - bömbölte a Vogon őr.
Ez volt az első kifejezés, melyet a Vogon Őrök Testületében elsajátított. A kapitány szenvtelen
élvezettel figyelte őket egy darabig, majd hátat fordított.
Arthur vadul körülnézett.
- Nem akarok meghalni! - kiáltotta. - Még mindig fáj a fejem! Nem akarok fejfájósan menni a
mennyországba, utálatos lennék, és nem élvezném!
Az őr mindkettejüket erélyesen nyakon ragadta, s alázatosan meghajolva a kapitány háta felé,
letaszajtotta őket a parancsnoki hídról. Az acélajtó becsapódott, s a kapitány magára maradt. Halkan
dudorászva mélázott, míg könnyedén pörgette versesfüzete lapjait.
- Hmmm - mondta - ellenpontozzák a metaforák szürrealizmusát... - Gondolkodott egy pillanatig, majd
komoran elvigyorodott. - A halál túl jó nekik - mondta.
A hosszú acélfolyosó visszhangzott a gumiszerű Vogon hónaljakba csippentett humanoidok erélytelen
küszködéseitől.
- Ez óriási - köpködte Arthur. - Eressz el, te barom!
A Vogon őr továbbrángatta őket.
- Ne aggódj! - mondta Ford. - Mindjárt kigondolok valamit. - Nem sok remény volt a hangjában.
- Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az őr.
- Te csak ne mondj ilyeneket - makogott Ford.- Hogy tartsam fenn pozitív szellemi hozzáállásomat, ha
te ilyeneket beszélsz
- Úristen! - panaszkodott Arthur. - Te beszélsz pozitív hozzáállásról, mikor a te világodat meg sem
semmisítették ma! Reggel felébredtem, arra gondoltam, kellemes, könnyű napom lesz, olvasgatok,
megfésülöm a kutyát... Még alig múlt négy, és már kifelé hajítanak egy idegen űrhajóról, Hat fényévre
a Föld füstölgő maradékától! - Hörgött és krákogott, ahogy a Vogon őr szorított a fogáson.
- Jól van, jól van - mondta Ford. - Elég legyen a pánikból!
- Ki beszél itt pánikról? - csattant fel Arthur. - Ez még csak a kulturális sokk. Csak várj, míg beleélem
magam a helyzetbe, és megtalálom a helyemet. Majd akkor kezdem a pánikot!
- Arthur, te hisztériázol. Fogd be a szád! - Ford elkeseredett erőfeszítést tett, hogy gondolkozzék, de
az őr azonnal félbeszakította:
- Az ellenállás értelmetlen!
- És te is befoghatod a szádat! - förmedt rá Ford.
- Az ellenállás értelmetlen!
- Ugyan, maradj már! - mondta Ford. Addig csavarta a fejét, amíg egyenesen az őr arcába nézhetett.
Átvillant a fején egy ötlet.
- Mondd csak, élvezed, amit csinálsz? - kérdezte hirtelen.
Az őr megtorpant, s lassanként szétolvadt arcán a végtelen butaság kifejezése.
- Élvezni? - zúgta. - Hogy érted ezt?
- Úgy értem - mondta Ford -, hogy teljes, kielégítő életet biztosít-e? Csörtetsz, üvöltözöl, kihajítod az
embereket az űrhajóból...
A Vogon az alacsony acélmennyezetre bámult, szemöldökei csaknem átbuktak egymáson. Álla
leesett.
- Hát - mondta -, az időbeosztás jó...
- Jónak is kell lennie - helyeselt Ford.
Arthur Ford felé csavarta a fejét.
- Ford, mit művelsz? - suttogta ámultan.
- Érdeklődöm a környező világ iránt - felelte Ford. - Szóval az időbeosztás kellemes? - tért ismét a
tárgyra.
A Vogon lebámult rá, miközben lustán küszködtek a gondolatai a ködös mélységben.
- Egen - mondta -, hogy szóba hoztad, maguk a feladatok elég utálatosak. Kivéve... - megint
gondolkodott, ehhez a plafonra kellett merednie - kivéve némi kiabálást, amit élvezek.
Teletöltötte a tüdejét, és bömbölni kezdett:
- Az ellenállás...
- Hogyne, igen - szakította félbe Ford sietve: - Kitűnően csinálod, tudjuk. Ha azonban többnyire
utálatos - mondta lassan, hogy minden egyes szó célba érhessen -, akkor miért csinálod? Miért? A
lányok miatt? A zsozsóért? Mert férfias? Vagy úgy véled, érdekes kihívást jelent, ha ki kell egyezned a
feladattal járó lélektelen unalommal?
Arthur zavarodottan kapkodta ide-oda a fejét köztük.
- Ööö... - mondta az őr. - Ööö... Nemtom. Azt hiszem, én csak... csak csinálom. A nénikém azt
mondta, hogy az űrhajószolgálat az jó karrier egy fiatal Vogonnak, tudjátok, az egyenruha, a mélyen
csüngő kábítópisztoly-táska, a lélektelen unalom…
- Látod, Arthur - szólt oda Ford, s a hangján érződött, hogy érvelése végső következtetéshez ért - és
még te beszélsz problémákról.
Jogosan, vélte Arthur. A szülőbolygóját ért kellemetlenségen túl, a Vogon őr félig már megfojtotta, és
különben se tetszett neki túlzottan a gondolat, hogy kivágják az űrbe.
- Próbáld beleélni magad az ő problémájába - nógatta Ford. - Nézd a szegény fickót, másból sem áll
az élete, mint csörtetésből, emberek űrbe hajigálásából...
- ...és üvöltözésből - tette hozzá az őr.
- És üvöltözésből, hogyne - mondta Ford, miközben barátságos leereszkedéssel megveregette a
nyakát szorongató dagadt mancsot. - És még csak nem is tudja, miért csinálja.
Arthur elismerte, hogy ez nagyon szomorú. Pici, erőtlen gesztussal jelezte egyetértését; a beszédhez
nem volt elég levegője.
A zavarodottság mély morajlása hallatszott az őr felől.
- Hát, ha így teszitek fel a kérdést, akkor azt hiszem...
- Okos ifjú - bátorította Ford.
- Jól van, no! - A moraj folytatódott. Nos mi mást tehetnék?
- Egyszerű - mondta Ford ragyogva, de lassan - hagyd abba az egészet. Mondd meg nekik - folytatta -
, hogy nem csinálod tovább. - Úgy érezte, hozzá kellene tennie valamit, egyelőre azonban úgy
látszott, az őr elméjét az is leköti, hogy az eddigieket megeméssze.
- Öööörrrrrmmmmmmmmmmmmmm... - mondta az őr - öhm, ez nem hangzik valami jól.
Ford érezte, hogy az alkalom kisiklik a kezéből.
- Na, várj egy kicsit - mondta. - Ez még csak a kezdet, látod, ennél sokkal többről van szó, tudod.
Ám az őr új fogást vett, és folytatta feladata elvégzését, azaz tovább ráncigálta foglyait a zsilip felé.
Szemmel láthatólag elérzékenyült.
- Nem, azt hiszem, ha nektek mindegy - mondta - akkor mégis inkább belöklek titeket ebbe a zsilipbe,
aztán megyek, és a többi kiabálnivalómat elintézem.
Ford számára egyáltalán nem volt mindegy.
- Ugyan már... figyelj csak! - mondta kevésbé vidáman, kevésbé lassan.
- Huhhhggggmmmmmm - mondta Arthur, alig ügyelve a hangsúlyokra.
- Nehogy máris feladd - makacskodott Ford. - Még nem beszéltünk a zenéről meg a művészetekről
meg egy csomó másról sem! Arrghhh!
- Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az őr, aztán hozzátette: - Tudjátok, ha kitartó vagyok, előbbutóbb
akár Üvöltörzsőrmesternek is kinevezhetnek, és hát nem nagyon keresnek olyan altiszteket,
akik nem üvöltöznek, és nem taszigálják a népeket, úgyhogy inkább maradok annál, amihez értek.
Elértek a zsiliphez. Az erős, súlyos acéllemezzel fedett nyíláshoz, melyet a hajó belső borításába
vágtak. Az őr bekapcsolt valamit, és a nyílás feltárult.
- Azért köszönöm, hogy érdeklődtetek irántam - mondta az őr. - Viszlát! - Berepítette Fordot és Arthurt
a nyílás mögötti kis kamrába. Arthur levegő után kapkodva hevert a padlón. Ford az ajtóhoz mászott,
és vállát a becsukódó ajtónak vetette - eredménytelenül.
- De hát figyelj! - üvöltötte az őrnek. - Egy egész ismeretlen világ vár rád!
Mit szólsz például ehhez? - Kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen pici kultúradarabkába, ami
eszébejutott: Beethoven V. szimfóniájának első taktusaiba.
- Da-da-da-dum! Semmit se kavar ez fel benned?
- Nem - mondta az őr. - Egyáltalán nem. De majd megemlítem a nénikémnek.
Ha mondott is még valamit, már nem hallatszott.
A zsilip légmentesen bezáródott, s a motor halk zúgásán kívül semmi se szűrődött át hozzájuk.
Csillogóra polírozott, hat négyzetméteres, henger alakú kamrában voltak.
Ford lihegve körülnézett.
- Okos kölyöknek tartottam - mondta, és hátát a fal görbületének vetette.
Arthur még mindig ott feküdt a padló hajlatában, ahová az őr lökte. Nem nézett fel. Csak feküdt és
lihegett.
- Csapdába estünk, nem?
- De igen - mondta Ford. - Csapdába estünk.
- Nem sikerült kieszelned semmit? Mintha azt ígérted volna, hogy kigondolsz valamit. Lehet, hogy
kigondoltál valamit, csak én nem vettem észre.
- Hát persze hogy kigondoltam valamit - lihegte Ford. Arthur várakozásteljesen felpillantott.
- Sajnos - folytatta Ford - amit kigondoltam, az többé-kevésbé feltételezi, hogy a vasajtó túlsó oldalán
vagyunk. - Ford belerúgott az ajtóba, amin most hajították őket keresztül.
- Azért jó ötlet volt, nem?
- Dehogynem, pompás.
- Mi volt az?
- Izé... Még nem értem rá, hogy kidolgozzam a részleteket. Most már ugye nem is érdemes?
- Akkor... ööö, most mi lesz? - kérdezte Arthur.
- Ó, ööö, nos, ez a zsilipajtó itt előttünk néhány pillanat múlva automatikusan kinyílik, mi nyilván
kilökődünk a világűrbe, és megfulladunk. Ha jól teleszívod a tüdődet, akár harminc másodpercig is
húzhatod az űrben... - mondta Ford. Kezeit a háta mögé dugta, felhúzta szemöldökét, s egy ősi
betelgeusei harci himnuszt kezdett dúdolni. Arthur szemében hirtelen nagyon idegennek tűnt.
- Hát ez az - mondta Arthur. - Meg fogunk halni.
- Igen - mondta Ford -, azaz... nem! Várj egy cseppet!
Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt.
- Mi ez a kapcsoló?! - kiáltotta.
- Micsoda? Hol?! - kiáltotta Arthur, és megperdült.
- Á, csak vicceltem - mondta Ford. - Tényleg mindjárt meghalunk.
Megint nekivetette hátát a falnak, és tovább dúdolt.
- Tudod - mondta Arthur -, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a Betelgeuséről származó
pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna
arra, amit anyám mondott, amikor kicsi voltam.
- Miért, mit mondott?
- Nem tudom. Nem figyeltem.
- Aha. - Ford tovább dúdolt.
“Rémes - gondolta Arthur. - Oda lett Nelson Oszlopa, oda lett a hamburger, semmi más nem maradt,
csak én és az a két szó, hogy jobbára ártalmatlan. Még egy másodperc, és csak a jobbára ártalmatlan
marad. Pedig még tegnap is úgy tűnt, hogy simán forog a világ.”
Felberregett egy motor.
A távozó levegő halk szisszenése fülsiketítő robajjá duzzadt, ahogy a külső zsilipkapu kitárult az üres
feketeségre, melyet lehetetlenül ragyogó fénypontok tarkítottak. Ford és Arthur kiröpültek, mint a játék
puska dugója.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
