|
9. fejezet
2011.05.26. 16:27
Egy számítógép riadtan csörgött magában, amint érzékelte, hogy az egyik zsilip minden látható ok
nélkül kinyílik és becsukódik.
Nem is történhetett volna okkal - az Ok aznap házon kívül vacsorázott. A Galaxis kilyukadt. A lyuk
szélessége a másodperc elenyésző töredéke, hosszúságánál a centiméter elenyésző töredéke volt, s
egyik végétől a másikig jó pár millió fényév volt a távolság.
Amikor bezárult, hatalmas halom papírkalap és ünnepi léggömb hullott ki belőle, és szóródott szét a
világmindenségben. Egyméteres piackutatók hét főnyi csapata is kihullott belőle, és mind meghaltak,
részben oxigénhiánytól, részben a meglepetéstől.
Kétszázharminckilencezer puhára sütött tükörtojás is kihullott belőle, és a Pansel-rendszerhez tartozó
Poghril bolygó éhínség sújtotta területein materializálódott hatalmas, kocsonyásan rezgő kupac
formájában.
Poghril teljes népessége éhen pusztult, kivéve azt a túlélőt, aki néhány héttel később
koleszterinmérgezésben halt meg.
A lyuklét deltaaránya a lehető legvalószínűtlenebb módon verődött oda-vissza a térben. Közben
súlyosan roncsolt egy véletlenszerűen összeverődött atomcsoportocskát, mely a múlt mély sötétjében
sodródott az űr steril ürességén át. A roncsolás következtében az atomok a lehető legszokatlanabbul
valószínűtlen módon kapcsolódtak össze. A létrejött egységek egykettőre megtanulták, hogyan
másolják le önmagukat (éppen ez volt bennük oly rendkívüli), és súlyos bajok okozóivá váltak minden
bolygón, ahová elsodródtak. Így keletkezett az élet a világegyetemben.
Az Események öt vad őrvénye kavargóan viharzott át az ésszerűtlenségen, és felböfögött egy járdát.
Ott feküdt rajta Ford Prefect és Arthur Dent, mind a ketten tikácsoltak, mint a félig megfulladt halak.
- Na ugye! - Ford levegő után kapkodott, és négykézláb mászva tapogatózott a járda után, mely az
Ismeretlenség Harmadik Kiterjedésén száguldott keresztül. - Megígértem, hogy kigondolok valamit!
- Ó, hogyne - mondta Arthur. - Hogyne.
- Nagyszerű ötlet volt tőlem - kérkedett Ford - hogy találjak egy erre járó űrhajót, és megmentessem
vele mindkettőnket.
A valódi mindenség émelyítően elhajlott alóluk. Számos utánzat szállongott a nyomában, sorjában,
mint a hegyi kecskék. Az idő kivirágzott, az anyag összezsugorodott. A legmagasabb prímszám
halkan kifejlődött az egyik zugban, és mindörökre elrejtőzött.
- Ugyan, hagyd már - mondta Arthur. - Csillagászati nagyságú valószínűtlenség szólt az ötleted ellen.
- Ne szóld le. Bevált.
- Miféle hajón vagyunk? - kérdezte Arthur, miközben az örökkévalóság verme ásított alattuk.
- Nem tudom - felelte Ford. - Még nem nyitottam ki a szememet.
- Még én se - mondta Arthur.
A világmindenség felpattant, megdermedt, megborzongott, és szétfröccsent néhány váratlan irányba.
Kinyitották a szemüket, és meglehetős döbbenettel néztek körül.
- Te magas ég! - kiáltotta Arthur. - Ez pont olyan, mint a parti strand Southendnél!
- Igazán megnyugtattál - mondta Ford.
- Miért?
- Már azt hittem, megbolondultam.
- Lehet, hogy megbolondultál. Lehet, hogy csak képzelted, hogy mondtam.
Ford ezen eltöprengett.
- Hát akkor mondtad vagy sem? - kérdezte.
- Azt hiszem, mondtam - felelte Arthur.
- Lehet, hogy mindketten megbolondultunk.
- Persze - vélekedett Arthur. - Ha mindent egybevetünk, meg kellett bolondulnunk, hogy azt higgyük,
ez itt Southend.
- Azt hiszed, hogy ez itt Southend?
- Hát persze.
- Én is.
- Akkor mindketten megbolondultunk.
- Szép napunk van hozzá - közölte egy arra járó őrült.
- Ki volt ez? - kérdezte Arthur.
- Kire gondolsz? Az ötfejű pasasra azzal a sós heringet termő bodzabokorral?
- Igen.
- Nem tudom. Akárki.
- Aha.
Mindketten a járdán ültek, és feszélyezetten figyelték, amint hatalmas kisgyerekek ugrándoznak
nehézkesen a homokban, és vadlovak vágtatnak keresztül az égen, hogy gondoskodjanak a vasbeton
rácselemek utánpótlásáról a Bizonytalan Területeken.
- Tudod - mondta Arthur zavartan köhintve -, ha ez Southend, valami nagyon nem stimmel rajta...
- Arra gondolsz, hogy a tenger mozdulatlanul áll, míg az épületek föl-le hullámzanak? - firtatta Ford. -
Igen, ez nekem is feltűnt. Valójában - tette hozzá, amint Southend hatalmas pukkanással hatfelé
hasadt, és részei kicsapongó bujasággal pörögtek és táncoltak egymás körül szédítő sebességgel -
az egésszel nagyon nem stimmel valami.
Fúvósok és vonósok vadul jódlizó hangja szűrődött át a szél süvítésén, forró fánkok pattantak ki az
útból darabonként tíz pennyért, ocsmány halak viharzottak alá az égből, Arthur és Ford úgy döntött
tehát, hogy elszelelnek.
Hangok vaskos falain, archaikus gondolatok hegyein, szalonzene völgyein, ócska cipők gyülekezetein
és vacak teniszütőkön nyomakodtak át, míg hirtelen egy lány hangját hallották.
A hang teljesen normálisnak tűnt, holott azt mondta:
- Kettő a százezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
Ford leszánkázott egy fénysugáron, és vadul forgolódott, hogy meglelje a hang forrását, de semmit se
látott, amiben komolyan hihetett volna.
- Mi volt ez a hang?! - kiabált Arthur.
- Nem tudom! - üvöltött Ford. - Nem tudom. Valószínűségi mérőszámnak hangzott.
- Valószínűség? Miről beszélsz?
- Valószínűség. Olyasmi, tudod, mint a kettő az egyhez, három az egyhez, öt a néggyel szemben. Azt
mondta, hogy kettő a százezredik hatványon az eggyel szemben. Ez ugyebár eléggé nagy
valószínűtlenséget jelent. Fejük felett figyelmeztetés nélkül felborult egy kád, benne egymillió gallon
puding.
- Mit jelentsen ez?! - kiáltotta Arthur.
- Mi, a puding?
- Nem, a valószínűtlenség mérőszáma.
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Azt hiszem, valami űrhajófélén vagyunk. - Csak abban
reménykedhetek - mondta Arthur -, hogy nem ez az első osztályú szakasz.
Kitüremkedések jelentek meg a tér-idő szövedékében. Csúnya, nagy kitüremkedések.
- Haaaauuuúrrrghhh - közölte Arthur, míg teste megpuhult, és váratlan irányokba hajladozott.
Southend elolvadt, úgy látszik... a csillagok örvénylenek... pormacska... a lábaim elszivárogtak a
naplementébe... a bal karom is oda lett... - Rémisztő gondolat csapott belé: - A fenébe is! Hogyan
állítsam be a kvarcórámat? - Elkeseredetten forgatta szemeit Ford felé. - Ford! Mindjárt pingvinné
változol. Kérlek, hagyd abba.
Ismét megszólalt a hang
- Kettő a hetvenötezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
Ford dühödten körbetotyogott a medencéjében.
- Hej, kicsoda vagy? - hápogta. - Hol vagy? Mi történik itt, és hogy lehet megállítani?
- Kérem, lazítsanak - mondta a hang kedvesen, mintha csak a stewardess nyugtatná az utasokat a
repülőgépen, melynek csak egy szárnya maradt, és két motorja közül az egyik lángol - nyugodjanak
meg, teljes biztonságban vannak.
- Nem ez a lényeg! - háborgott Ford. - A lényeg az, hogy én a teljes biztonságban pingvinné
változtam, a kollégámnak pedig mindjárt elfogynak a végtagjai!
- Minden oké, már visszakaptam őket - mondta Arthur.
- Kettő az ötvenezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken - mondta a hang.
- Az igazat megvallva - tűnődött Arthur -, kicsit hosszabbak, mint amilyeneknek szeretem őket, de...
- Nem gondolod - rikoltozott Ford szárnyaló dühében -, hogy némi magyarázat azért elkelne?
A hang megköszörülte a torkát. Óriási pilótakeksz vánszorgott a messzeségbe.
- Isten hozta önöket - mondta a hang - az Arany Szív űrhajón! A hang folytatta:
- Kérem, ne rémüljenek meg attól, amit maguk körül látnak vagy hallanak. Elkerülhetetlen, hogy
bizonyos kellemetlen kezdeti tüneteket érezzenek, mivel az a valószínűtlenségi szint, melyen
megmentettük Önöket a biztos haláltól, igen magas volt: kettő a kétszázhatvanezredik hatványon az
eggyel szemben, talán még magasabb. Jelenleg a hajó valószínűtlenségi állapotának szintje kettő a
huszonötezredik hatványon az eggyel szemben, csökkenő. Azonnal visszatérünk a normális
állapotokhoz, mihelyst bizonyosak leszünk abban, hogy mi is a normális. Köszönöm. Kettő a
húszezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
A hang kikapcsolt.
Ford és Arthur egy pici, rózsaszínű világítókamrában voltak.
Ford magánkívül volt az izgalomtól.
- Arthur! - mondta. - Ez fantasztikus! A Végtelen Valószínűtlenség Hajtóerejével működtetett űrhajó
szedett fel bennünket! Hihetetlen! Korábban is hallottam a rémhíreket. Hivatalosan cáfolták őket, de
úgy látszik, mégis megcsinálták. Megépítették a Valószínűtlenségi Hajtóművet! Arthur, ez... ez...
Arthur! - Mi baj?
Arthur teljes testével a kabin ajtajának feszült, igyekezett szorosan bezárni, de az ajtó rosszul
illeszkedett. Vékony, szőrös kezecskék nyomakodtak keresztül a résen, ujjaik tintafoltosak voltak.
Vékony hangocskák csattogtak bolond módra.
Arthur felnézett.
- Ford! - mondta. - Végtelen sok majom van odakint, és meg akarják beszélni velünk azt a Hamlet
szövegkönyvet, amit kidolgoztak!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
